Nyolc hét kiképzés után véget ért az újoncidő (október 3-án, pénteken kezdődött): verejték, félelem, aggódás és honvágy jellemezte. Iszonyú megaláztatásokhoz és leszidásokhoz kellett jó pofát vágni.
Első hazaküldött levelemben így írtam:
„Ébresztő 5 óra 45-kor, aztán megállás nélkül majdnem este 7-ig.”
Említésre méltó még, hogy menetelés közben parancsra énekelni kellett.
Például: Die blauen Dragoner, sie reiten… (A kék dragonyosok, lovagolnak…)
Es ist so schön Soldat zu sein… (Oly szép katonának lenni…)
Auf der Heide blüht ein kleines Blümelein und das heißt: Erika… (A pusztán nyílik egy kis virág, neve: Erika…).
Ki a fene akar egy hosszú terepmenetelés után még énekelni?!
A kiképzés végén meglátogatott minket az ezredes, és megdicsért.
1941 októberében és novemberében, és később is egészen ’45-ig, a háború végéig szüleim (édesanyám, Philomena 1942. március 19-én, 60 évesen elhunyt) és testvéreim rengeteg kis csomaggal és levéllel szereztek örömöt. Bizonyság erre a tábori postán írt és érkezett levelek, amelyek máig megvannak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése