1942. november 5., csütörtök

Leváltottak a szárnysegédi tisztségről. De mi történt?

Koch főhadnagy kapott ajándékba az úti- és felügyelőtiszttől egy kacsát. A madarat én vágtam részekre és főztem meg. Praktikusnak látszott, hogy egy egytálételt készítsek belőle, a burgonyás tyúkhúsleveshez hasonlót. A főhadnagy szállására barátom és a motoron az oldalkocsiban utazó társam vitt el az étellel együtt. Felszolgáltam az ételt, a századparancsnok azonban elutasította: egy ropogós pirosra sült kacsát várt… A – szerintem – nagyon jó egytálételt vihettem vissza magammal. Aztán még azt is a fejemre olvasta, hogy a kacsa mellét és legjobb részeit fölzabáltam, neki meg csak a maradékot hagytam volna. „Lelépni!”

Azonnali hatállyal áthelyezett előre, egy távbeszélő-építő rajhoz. Mennyire örültek az oroszok, amikor mindnyájuknak felszolgáltam egy tányér levest! Nagyon megköszönték. Barátom és motorostársam szintén kapott belőle. Nem sokkal később elesett, ami nagyon elszomorított. Még a szintén a szálláson tartózkodó, korábban lelőtt orosz pilóta is kapott a levesből, hogy kacsahúst ehessen. Hatalmas nagy ember volt – vajon mi lett vele később?

A frontszakaszunkon románok is voltak: szövetségeseink, fegyvertestvérek. Román egységekhez is építettünk ki távbeszélő-vezetékeket, gyakran vezetékpróbát is tartottunk, oroszul: harasó, jó.

Hataldonban volt a szállásunk: a térségében szörnyű, brutális volt a háború. Egyszer átzúgott egy lövedék a szobán: az egyik ablakon be, a másikon ki. Ernst hadnagy is ott volt, egy kedves ember és jó tiszt; nagyjából 8 évvel lehetett idősebb nálam, és híradós tisztként megkapta az I. osztályú vaskeresztet.

Mohamedán szállásadóink egy ízben meghívtak enni. Leterítették az imaszőnyeget, és megmosták a kezüket. A ház atyja letérdelt, többször meghajolt és Allahhoz imádkozott. Az ima után mindannyian főtt ürühúst és húslevest kaptunk a tányérunkba. Nagyon jók voltak hozzánk, csak egy szpaszibát (köszönöm) tudtunk nekik mondani.

A grúzok földjén sok szőlő nőtt, így volt szőlő az asztalon, és bor is. A csemegeszőlős történet még idekívánkozik. Volt a senkiföldjén egy nagy szőlőskert, ahol szeptember-október táján érett a szőlő. Életemben nem láttam még ilyen szép és nagy szőlőt; hoztunk belőle. Alig néhány fürttel tele lett a vizesvödör. A szüret nem volt veszélytelen: az ellenség rálátott a szőlőre, és az orosz tüzérség elkezdett lőni minket. A tőkéknek ki kellett bírniuk, és némi kár keletkezett a természetben, de halottak és sebesültek ezúttal nem voltak.

Ordzsonokidzénél [ma: Vlagyikavkaz] a Terek folyó mellett mesélte egy katonaorvos egy sebesült bajtársról: „A teremtő, illetve egy nő világra hoz egy egészséges gyereket. A gyermekből férfi lesz és katona. Háború van, és az állam, a Nagynémet Birodalom megparancsolja, hogy vonuljon a frontra. Ott elveszíti a szeme világát, kezét, lábát stb. Ki tudja ezt felfogni? Tehát – mondta a katonaorvos – nem szabad háborút indítani.” Igaza volt. Ki viseli mindezért a felelősséget?

1942 június | Levelek Rheinhausenből

Édesapám írja, hogy 23–25 nyulat kell etetnie és ellátnia. Rosel (Rosa) nővérem, Alfons felesége, naponta segít a háztartásban és a gazdaságban: áthozta a mi istállónkba mindkét kecskét és a disznót, és ott gondoskodik róluk. Segít a hatéves kis Seppel [Józsika] is: krumpliszedésnél vezette a szedőgépet húzó tehenet, és vigyázott, hogy egyenesen tartsa a sorokat.


Rosel nővérem elmondása szerint utoljára 1944 áprilisában volt otthon szabadságon: a húsvét utáni héten, április 16-án, fehérvasárnap jelen lehetett Seppl szerény elsőáldozási ünnepségén. 1945 májusában, a háború befejeződésekor, oberhauseni sógorával, Karl Alttal a heilbronni hadifogolytáborba került, ahonnan Franciaországba vitték. A foglyokat szállító vonat útja Waghäuselen is keresztülvitt, ahol Alfonsnak sikerül kidobnia egy cédulát. A fontos papír eljutott felesége, vagyis Rosel nővérem kezébe, ám mindössze annyit tudott meg belőle, hogy férje él, és viszik Franciaországba. A hadifogságot fiatal francia gazdáknál töltötte. Többek között cumisüvegből etette a gyermeküket. 1948 áprilisában tért haza. Legkisebb fia, Hugo, aki 1945. január 12-én született egy ízben megkérdezte: „Hát soha sem megy el ez az ember?” Élete első három évét apa nélkül élte le… Idősebb fiainak is sokat kellett apátlanul lenniük: Seppel ’35-ben, Alois pedig ’41-ben született. Nevelésük és ellátásuk minden gondja 4 évre szorgalmas és bátor Rosel nővéremre maradt.

Rosel egy tábori levélhez mellékelte Alfons sógorom képeslapját. Az elején egy vers volt: „Mein Herz hat den Wunsch in der Heimat zu sein” [szívem kívánsága, hogy odahaza legyek].

Bandoneón | Forrás: wikimedia commons

Említésre méltó még, hogy Alfons zenélt: a rheinhauseni nyelvjárásban Bandoniumnak nevezett kicsi tangóharmonikán játszott, mégpedig egy zenekarban. Öten voltak: Valentin Brand és Philipp Böllinger hegedült, Ernst Brand és testvére, Wilhelm Brand, valamint sógorom, Alfons Sorg pedig harmonikázott a táncolóknak.