1942. november 5., csütörtök

Leváltottak a szárnysegédi tisztségről. De mi történt?

Koch főhadnagy kapott ajándékba az úti- és felügyelőtiszttől egy kacsát. A madarat én vágtam részekre és főztem meg. Praktikusnak látszott, hogy egy egytálételt készítsek belőle, a burgonyás tyúkhúsleveshez hasonlót. A főhadnagy szállására barátom és a motoron az oldalkocsiban utazó társam vitt el az étellel együtt. Felszolgáltam az ételt, a századparancsnok azonban elutasította: egy ropogós pirosra sült kacsát várt… A – szerintem – nagyon jó egytálételt vihettem vissza magammal. Aztán még azt is a fejemre olvasta, hogy a kacsa mellét és legjobb részeit fölzabáltam, neki meg csak a maradékot hagytam volna. „Lelépni!”

Azonnali hatállyal áthelyezett előre, egy távbeszélő-építő rajhoz. Mennyire örültek az oroszok, amikor mindnyájuknak felszolgáltam egy tányér levest! Nagyon megköszönték. Barátom és motorostársam szintén kapott belőle. Nem sokkal később elesett, ami nagyon elszomorított. Még a szintén a szálláson tartózkodó, korábban lelőtt orosz pilóta is kapott a levesből, hogy kacsahúst ehessen. Hatalmas nagy ember volt – vajon mi lett vele később?

A frontszakaszunkon románok is voltak: szövetségeseink, fegyvertestvérek. Román egységekhez is építettünk ki távbeszélő-vezetékeket, gyakran vezetékpróbát is tartottunk, oroszul: harasó, jó.

Hataldonban volt a szállásunk: a térségében szörnyű, brutális volt a háború. Egyszer átzúgott egy lövedék a szobán: az egyik ablakon be, a másikon ki. Ernst hadnagy is ott volt, egy kedves ember és jó tiszt; nagyjából 8 évvel lehetett idősebb nálam, és híradós tisztként megkapta az I. osztályú vaskeresztet.

Mohamedán szállásadóink egy ízben meghívtak enni. Leterítették az imaszőnyeget, és megmosták a kezüket. A ház atyja letérdelt, többször meghajolt és Allahhoz imádkozott. Az ima után mindannyian főtt ürühúst és húslevest kaptunk a tányérunkba. Nagyon jók voltak hozzánk, csak egy szpaszibát (köszönöm) tudtunk nekik mondani.

A grúzok földjén sok szőlő nőtt, így volt szőlő az asztalon, és bor is. A csemegeszőlős történet még idekívánkozik. Volt a senkiföldjén egy nagy szőlőskert, ahol szeptember-október táján érett a szőlő. Életemben nem láttam még ilyen szép és nagy szőlőt; hoztunk belőle. Alig néhány fürttel tele lett a vizesvödör. A szüret nem volt veszélytelen: az ellenség rálátott a szőlőre, és az orosz tüzérség elkezdett lőni minket. A tőkéknek ki kellett bírniuk, és némi kár keletkezett a természetben, de halottak és sebesültek ezúttal nem voltak.

Ordzsonokidzénél [ma: Vlagyikavkaz] a Terek folyó mellett mesélte egy katonaorvos egy sebesült bajtársról: „A teremtő, illetve egy nő világra hoz egy egészséges gyereket. A gyermekből férfi lesz és katona. Háború van, és az állam, a Nagynémet Birodalom megparancsolja, hogy vonuljon a frontra. Ott elveszíti a szeme világát, kezét, lábát stb. Ki tudja ezt felfogni? Tehát – mondta a katonaorvos – nem szabad háborút indítani.” Igaza volt. Ki viseli mindezért a felelősséget?

1942. október 28., szerda

Uragan [Urvany?] falu, lakói a karbadok törzsébe tartoznak, mohamedánok.

1942. október 10., szombat | Új századparancsnok

Megjött az új századparancsnok, Wilhelm Welker főhadnagy. A szolgálatvezető megkérdezte, nem akarok-e a szárnysegédje lenni, amire igent mondtam.

Kettőnknek Zajszkij [Zajukovó?] faluban volt a szállásunk. A magda, vagyis a szállásadónőnk jóindulatú, tiszta és szorgalmas volt. Megtanított palacsintát sütni.

1942. szeptember 10., csütörtök | Vezetéképítés

Vezetéképítés Trockijprimalkinszkoje faluig. Az első benyomások az első vonalból. A helyiek nagyon barátságosak: tejet, kenyeret, tojást, almát és szőlőt adtak.

1942. augusztus 8., szombat | Találkozás, kapcsolat a helyiekkel, bordély

Elkészült a telefonközpont, és a 128. tábori tartalékos zászlóaljnál üzembe helyeztük a Gigantot.

Anton Ziegerrel meglátogattuk a falumbeli Josef Kammerert (a Rheinlust kocsma gazdájának a fiát). Josef Kammerer csapatellátós altiszt volt. Lényegesen idősebb volt, és nem ismert meg, csak amikor mondtam, hogy én vagyok a takarékszövetkezetes Max Baumann fia – ekkor viszont nagyon megörült. Adott egy csomó ellátmányt, hogy vigyem magammal a laktanyámba; máig hálás vagyok érte.

* * *

Nekünk, katonáknak tilos volt az oroszokkal, illetve az ukránokkal beszélni vagy kapcsolatot felvenni. A kapcsolat azonban szükségképpen adódott. A nők és a lányok mosták a ruhánkat, stoppolták a zokninkat és takarítottak. A fizetés kenyérben vagy más élelmiszerrel történt, amink éppen maradt. Nagy ínség volt, az emberek éheztek, koldultak.

Egy jellemző eset: egyszer Harkovban sétálva odajött hozzám két német katona, és a bordélyház iránt érdeklődtek. Nem tudtam, merre van. A karjuk alatt egy-egy cipót szorongattak – ott is így fizettek.

1944. június 7., vasárnap | A harkovi Jardan család

Levél haza: „Egy tojás ára 1,30 Reichsmark (birodalmi márka), 1 kis négyszögletes cipó 15 Reichsmark: gyakori a cserekereskedelem: kenyeret tojásért.”

Hogy örülnek az emberek, ha nem legyőzöttként bánnak velük. Egyszer azt mondja nekem valaki: „Hans germanszkij szoldat nichts kultura”. Bizony, sok német katona így mutatkozott be. Az emberek számára én voltam a Germanszkij Hans.

A szállásunk udvarán közösen vételeztünk vizet katonák és civilek. Egyik reggel találkoztam Frau Jardannal, aki szintén vizet vett. Leejtett egy kis papírdarabot, amelyen ez állt: „Kedves Hans! Ha esik az eső, nem megyek falu, ha nem esik, megyek falu.” Innen tudhattam, hogy a család otthon van-e. Az embereknek muszáj volt vidékre utazniuk, hogy valami ennivalót szerezzenek. Azt a keveset, amijük volt, még velünk is megosztották.

Egyik este meghívott vacsorára a Jardan család. Sült krumpli volt, uborka- és paradicsomsaláta, végül kávé. A ház ura zongorázott, jobbra és balra tőle egy-egy gyertya égett, az asztalnál pedig ott ült katonai csizmájában a fiatal német katona, és étkezett. Balra tőlem a kanapén a ház úrnője. Micsoda boldogság! Szeretet az emberek, megértés oroszok/ukránok és németek között.