1942. október 25., vasárnap | Gránátsebesülés

Folytatódik az előrenyomulás. Déli fél tizenkettőkor Welker századparancsnok egy gránátszilánktól megsérült a jobb térdén. Hartungot, a gépkocsivezetőt a jobb lapockáján érte. Welker arra kért, hogy szerezzek neki egy fekete (vagyis páncélos) egyenruhát. Az úgy egyenruhával vittük be a tábori kórházba. Menyasszonya – egy ezredes lánya – Lipcsében lakott, Welker főhadnagy gyakran mutatta a fényképét. Aztán azt mondta: „Jani, ez az egész olyan mérhetetlenül elkeserítő.”

Gyakran sikerült a Kaukázusból kapcsolatot teremteni Lipcsével, hogy Welker beszélhessen a menyasszonyával. Kedves ember volt, jól megértettük egymást. Nagyon sajnáltam, hogy emberként és vezetőként elveszítettük.

* * *

A háború után is eszembe jutott Welker híradóstiszt: 1985. december 31-én kezdtem írásban kutatni utána, és szerencsém volt. 1986. március 20-án írt a Szövetségi Levéltár aacheni részlege, hogy Welkert 1944. június 15-ével századosként áthelyezték a szárazföldi haderő I. híradósiskolájába. 1986 június 29-én a Szövetségi Levéltár német szolgálati helye azt írta, hogy Wilhelm Welker atya Lambrechtben él, Pfalzban.

Nem sokkal később feleségemmel, Helgával meglátogattuk: nyugalmazott evangélikus esperes volt. Az udvarában volt egy kimustrált fa gyóntatószék, amit katolikusok szoktak használni. Welkert rögtön felismertem, ő azonban nem emlékezett rám, sőt a Kaukázusra sem. Megismertük feleségét is, aki akkoriban a menyasszonya volt. Frau Welker mesélte, hogy apját, Stahel ezredest később előléptették tábornokká. 1944-ben Romániában fogságba esett, ahonnan hosszú idő után szabadult, és hazáját már nem érte el: nem sokkal a német határ előtt meghalt az egykori hadifoglyokat szállító vonaton.