Rosel nővérem elmondása szerint utoljára 1944 áprilisában volt otthon szabadságon: a húsvét utáni héten, április 16-án, fehérvasárnap jelen lehetett Seppl szerény elsőáldozási ünnepségén. 1945 májusában, a háború befejeződésekor, oberhauseni sógorával, Karl Alttal a heilbronni hadifogolytáborba került, ahonnan Franciaországba vitték. A foglyokat szállító vonat útja Waghäuselen is keresztülvitt, ahol Alfonsnak sikerül kidobnia egy cédulát. A fontos papír eljutott felesége, vagyis Rosel nővérem kezébe, ám mindössze annyit tudott meg belőle, hogy férje él, és viszik Franciaországba. A hadifogságot fiatal francia gazdáknál töltötte. Többek között cumisüvegből etette a gyermeküket. 1948 áprilisában tért haza. Legkisebb fia, Hugo, aki 1945. január 12-én született egy ízben megkérdezte: „Hát soha sem megy el ez az ember?” Élete első három évét apa nélkül élte le… Idősebb fiainak is sokat kellett apátlanul lenniük: Seppel ’35-ben, Alois pedig ’41-ben született. Nevelésük és ellátásuk minden gondja 4 évre szorgalmas és bátor Rosel nővéremre maradt.
Rosel egy tábori levélhez mellékelte Alfons sógorom képeslapját. Az elején egy vers volt: „Mein Herz hat den Wunsch in der Heimat zu sein” [szívem kívánsága, hogy odahaza legyek].
Bandoneón | Forrás: wikimedia commons |
Említésre méltó még, hogy Alfons zenélt: a rheinhauseni nyelvjárásban Bandoniumnak nevezett kicsi tangóharmonikán játszott, mégpedig egy zenekarban. Öten voltak: Valentin Brand és Philipp Böllinger hegedült, Ernst Brand és testvére, Wilhelm Brand, valamint sógorom, Alfons Sorg pedig harmonikázott a táncolóknak.