Leváltottak a szárnysegédi tisztségről. De mi történt?
Koch főhadnagy kapott ajándékba az úti- és felügyelőtiszttől egy kacsát. A madarat én vágtam részekre és főztem meg. Praktikusnak látszott, hogy egy egytálételt készítsek belőle, a burgonyás tyúkhúsleveshez hasonlót. A főhadnagy szállására barátom és a motoron az oldalkocsiban utazó társam vitt el az étellel együtt. Felszolgáltam az ételt, a századparancsnok azonban elutasította: egy ropogós pirosra sült kacsát várt… A – szerintem – nagyon jó egytálételt vihettem vissza magammal. Aztán még azt is a fejemre olvasta, hogy a kacsa mellét és legjobb részeit fölzabáltam, neki meg csak a maradékot hagytam volna. „Lelépni!”
Azonnali hatállyal áthelyezett előre, egy távbeszélő-építő rajhoz.
Mennyire örültek az oroszok, amikor mindnyájuknak felszolgáltam egy tányér levest! Nagyon megköszönték. Barátom és motorostársam szintén kapott belőle. Nem sokkal később elesett, ami nagyon elszomorított. Még a szintén a szálláson tartózkodó, korábban lelőtt orosz pilóta is kapott a levesből, hogy kacsahúst ehessen. Hatalmas nagy ember volt – vajon mi lett vele később?
A frontszakaszunkon románok is voltak: szövetségeseink, fegyvertestvérek. Román egységekhez is építettünk ki távbeszélő-vezetékeket, gyakran vezetékpróbát is tartottunk, oroszul: harasó, jó.
Hataldonban volt a szállásunk: a térségében szörnyű, brutális volt a háború. Egyszer átzúgott egy lövedék a szobán: az egyik ablakon be, a másikon ki. Ernst hadnagy is ott volt, egy kedves ember és jó tiszt; nagyjából 8 évvel lehetett idősebb nálam, és híradós tisztként megkapta az I. osztályú vaskeresztet.
Mohamedán szállásadóink egy ízben meghívtak enni. Leterítették az imaszőnyeget, és megmosták a kezüket. A ház atyja letérdelt, többször meghajolt és Allahhoz imádkozott. Az ima után mindannyian főtt ürühúst és húslevest kaptunk a tányérunkba. Nagyon jók voltak hozzánk, csak egy szpaszibát (köszönöm) tudtunk nekik mondani.
A grúzok földjén sok szőlő nőtt, így volt szőlő az asztalon, és bor is. A csemegeszőlős történet még idekívánkozik.
Volt a senkiföldjén egy nagy szőlőskert, ahol szeptember-október táján érett a szőlő. Életemben nem láttam még ilyen szép és nagy szőlőt; hoztunk belőle. Alig néhány fürttel tele lett a vizesvödör. A szüret nem volt veszélytelen: az ellenség rálátott a szőlőre, és az orosz tüzérség elkezdett lőni minket. A tőkéknek ki kellett bírniuk, és némi kár keletkezett a természetben, de halottak és sebesültek ezúttal nem voltak.
Ordzsonokidzénél [ma: Vlagyikavkaz] a Terek folyó mellett mesélte egy katonaorvos egy sebesült bajtársról: „A teremtő, illetve egy nő világra hoz egy egészséges gyereket. A gyermekből férfi lesz és katona. Háború van, és az állam, a Nagynémet Birodalom megparancsolja, hogy vonuljon a frontra. Ott elveszíti a szeme világát, kezét, lábát stb. Ki tudja ezt felfogni? Tehát – mondta a katonaorvos – nem szabad háborút indítani.” Igaza volt. Ki viseli mindezért a felelősséget?
